The L-Space Web

A Kegyetlenség Színháza

Novella a Korongvilágról
by Terry Pratchett

Copyright © Terry Pratchett 1993


Kellemes nyári reggel volt, az a fajta, amelyik azt sugallja az embernek, hogy olyan jó élni. És valószínűleg ez az ember is élvezte volna, hogy most jó élni. Ám – ez a szürke valóság –, halott volt. Ennél halottabb, különleges kiképzés nélkül, már nem is lehetett volna.

– Nos, akkor… – pislantott a noteszába Kolon főtörzsőrmester (Ankh-Morpork Városőrség, Éjjeli Őrjárat) –, a halál okát illetően mindeddig megállapíthatjuk, hogy a) az áldozatot legalább egy tompa tárggyal leütötték, b) megfojtották egy kolbászfüzérrel és c) széttépte legalább két, nagy és éles fogú bestia. Mihez kezdjünk most, Nobby?

– A gyanúsítottat őrizetbe kell venni, Főtörzs! – vágta rá Nobbs káplár, szabályosan tisztelegve.

– A gyanúsítottat, Nobby?

– Azt – felelte Nobby, miközben a holttestet piszkálta bakancsa orrával. – Ilyesféle halottnak lenni, mint ez itt… az már alapos gyanúra ad okot. És ivott is, ráadásul. Becsukhatnánk szabálytalan elhalálozásért, meg rendbontásért.

Kolon a fejét vakarta. Letartóztatni a tetemet bizonyos előnyökkel járna, hogyne. Mindazonáltal…

– Úgy vélem – formázta a szavakat lassan, megfontoltan –, hogy Kadar kapitány személyesen akarja majd elrendezni ezt az ügyet. A legjobb lesz, Nobby, ha elviszed ezt itt az Őrházba.

– Aztán megehetjük a kolbászt, Főtörzs? – kérdezte reménykedve Nobbs káplár.


Nem valami könnyű a rend legfőbb őrének lenni a Korongvilág városainak legnagyobbikában, Ankh-Morporkban [*].

Valószínűleg létezik egy csomó világ, mélázott Kadar kapitány, borongósabb pillanataiban, ahol nincsenek varázslók (akik elcsépelt trükköt csinálnak a belülről bezárt zárt szoba rejtélyéből), vagy zombik (gyilkossági esetekben kifejezetten különös, amikor az áldozat egyben koronatanú is) és ahol még bízhatunk abban, hogy a kutyák nem tesznek semmit éjjelente, legfőképpen nem csevegnek az emberekkel. Kadar kapitány hitt a logikában, nagyon hasonlóan ahhoz az emberhez, aki a sivatagban szomjazva hisz a jég létezésében – vagyis ez olyasmi volt, amelyre igazán szüksége lett volna, csak éppen a világ egyáltalán nem volt hajlandó biztosítani azt a számára. De legalább egyszer, áhítozott a kapitány, olyan szép lenne megoldani valamit!

Rápillantott a padlóra fektetett, elkékült arcú hullára, és az izgatottság haloványan felpislákolt az érzései között. Íme a bűnjelek. Még sosem látott azelőtt hamisítatlan, igazi bűnjelet.

– Rabló nem lehetett, Kapitány – vélte Kolon főtörzsőrmester. – Azon okból kifolyólag, hogy tele volt a zsebe pénzzel. Tizenegy arany!

– Akkor éppen nem mondanám, hogy "tele" – szusszantott Kadar.

– Az egész összeg csupa rézpetákból jött össze, uram, meg fél rezekből. Csodálkoztam is, hogy a nadrágja bírta a terhelést. És arra a zseniális következtetésre jutottam, uram, hogy a halott valójában egy vásári mutatványos… volt, persze. Néhány névkártyát is találtam a zsebében, uram. Azt mondja, hogy: "Szendergő Karesz, gyermekek szórakoztatója."

– Ha jól sejtem, senki sem látott semmit, igaz?

– Nos, uram, már szóltam az ifjú Murok csendőrnek, hogy kerítsen elő néhány szemtanút – készségeskedett Kolon főtörzsőrmester.

– Felszólítottad Murok tizedest, hogy nyomozzon egy gyilkossági ügyben? Teljesen egymaga? – kérdezte rosszat sejtve Kadar.

A főtörzsőrmester megvakarta a fejét.

– Igen. Mire ő azt kérdezte tőlem, hogy ismerek-e olyasvalakit, aki nagyon öreg, és súlyos beteg…


Mert a mágikus Korongvilágon mindig van garantált szemtanúja bármelyik gyilkosságnak. Ugyanis ez a munkája.

Murok csendőr, az Őrjárat legifjabb tagja gyakran tűnt az emberek számára egyszerűnek. Minthogy az is volt. Hihetetlenül egyszerű volt, de ugyanolyan módon, ahogyan egy kard egyszerű, vagy egy rejtekhely egyszerű. És valószínűleg ő volt a legegyszerűbben gondolkodó lény az Univerzum történetében.

Murok egy vénember ágya mellett várakozott, aki meglehetősen élvezte volt a társaságát. És akkor elérkezett a pillanat! Murok elővarázsolta a noteszét.

Tudom, hogy látott valamit, uram! – jelentette ki fennhangon. – Ott volt akkor.

– NOS, IGEN – válaszolta a Halál. – AZÉRT VAGYOK, HOGY OTT LEGYEK. DE EZ NAGYON SZOKATLAN BESZÉLGETÉS, NEM GONDOLJA?

– Nézze, uram – vetette közbe Murok. – Ahogyan a törvényt értelmezem, maga bűnsegédként vett részt abban az eseményben. És valószínűleg maga a felbujtó is.

– FIATALEMBER… ÉN VAGYOK AZ ESEMÉNY.

– Én pedig a Törvény szolgája – válaszolta kimérten Murok. – És itt rendnek kell lenni, tudja.

– AZT AKARJA, HOGY… HM… KÖPJEK BE VALAKIT? NYOMJAM FEL A TETTEST? ÉNEKELJEK, MINT EGY MADÁRKA? NEM. SENKI SEM ÖLTE MEG SZENDERGŐ URAT. NEM TUDOK SEGÍTENI EBBEN.

– Ó, nem is tudom, uram – felelte Murok. – De azt hiszem, hogy máris megtette.

– Ó, A FENÉBE…

A Halál Murok után bámult, aki lehajtott fejjel baktatott lefelé a kalyiba szűk lépcsőjén.

– NOS, AKKOR… HOL IS TARTOTTAM…

– Elnézést! – emelte fel a kezét a töpörödött öreg az ágyban. – Megjegyezném, százhét éves vagyok, mint tudja. Nem várhatok egész nap!

– AH, IGEN… PERSZE.

A Halál fenni kezdte a kaszáját. Ez volt az első alkalom, hogy segített a rend őreinek a nyomozásban. Mégis, mindenkinek van munkája, amit el kell végeznie.


Murok tizedes bekószálta az egész várost. Volt egy Elmélete. Azelőtt egy egész könyvet olvasott az Elméletekről. Tedd egymás mellé az összes bűnjelet, és máris megszületik az Elmélet. Mindennek össze kell illeszkednie.

Ott voltak a kolbászok. Valaki kolbászokat vásárolt. Aztán ott voltak a rézpetákok. Csupán az emberi faj egyetlen alosztálya fizet bármiért is rézpetákkal.

Murok meglátogatott egy kolbászkészítőt. Aztán találkozott egy csapat gyerekkel, és egy ideig elcsevegett velük.

Végül visszaballagott a sikátorba, amelynek köveire előző nap Nobbs káplár fölrajzolta a holttest körvonalait (kiszínezve és pipát, sétapálcát rajzolva hozzá, valamint néhány fát és bokrot megfelelő háttérnek – miközben a járókelők hét rezet pottyantottak a sisakjába). Murok megszemlélte az utca távolabbi végében lévő szemétkupacot, majd leült egy rozoga hordóra.

– Rendben… előbújhattok – mondta, csak úgy a világba. – Nem is sejtettem, hogy ennyi fabábu maradt a világon.

A szemétkupac surrogni kezdett, majd mindannyian elősereglettek – a kicsi ember a vörös sipkával, púpos háttal és kampós orral, a kicsi asszony főkötőben, egy még kisebb babát hordozva karján, a kicsiny csendőr, a kutya nyakörvvel a nyakán és a nagyon kicsiny alligátor.

Murok tizedes ült és figyelt.

– Ő készített minket – szólalt meg a kicsiny ember. Meglepően mély hangja volt. – Állandóan vert minket. Még az alligátort is. Ez volt minden, amihez értett: bottal verni a dolgokat. És az összes pénzt elszedte, amit Toby kutya gyűjtött, és elitta az egészet! Aztán amikor elszöktünk, és ő elkapott minket ebben a sikátorban… és verni kezdte Judyt és a babát… és akkor felbukott… és…

– Ki ütötte meg először? – kérdezte Murok.

– Mindannyian!

– De nem elég keményen – vetette közbe Murok. – Ti mindannyian túl kicsik vagytok. Nem voltatok képesek megölni őt. Erről tökéletesen meg vagyok győződve. Ezért elmentem, és ismét vetettem egy pillantást rá. Megfulladt. Mi ez? – kérdezte, és felmutatott egy kicsiny bőrkorongot.

– Ez egy prüttyentő – válaszolta a kicsiny csendőr. – Ezt használta a hangokhoz. Azt mondta, hogy mi nem vagyunk elég mulatságosak.

– Így akart sikeresebb lenni! – bizonygatta Judy.

– Megakadt a torkában – közölte Murok. – Hát… azt javaslom, hogy most fussatok el. Olyan messzire, amennyire csak tudtok.

– Úgy gondoltuk, hogy képesek vagyunk működtetni valami emberhez méltó színtársulatot – válaszolta erre a fabábok vezetője. – Tudod… kísérleti dráma, utcaszínház, effélék. De botokkal soha többé nem csépeljük egymást…

– Ezt adtátok elő a gyerekeknek?! – döbbent meg Murok.

– Ő azt állította, hogy ez az új módi a szórakoztatásban. Azt mondta, sikere lesz.

Murok felemelkedett, és a prüttyentőt a szemétbe pöckölte.

– A népek sosem fogják csípni ezt – közölte sommásan. – Nem ez a módja a siker elérésének.

[*] Amely lapos, és egy gigászi teknos hátán vánszorog keresztül az urön. Miért is ne?


A Kegyetlenség Színháza eredetileg W. H. Smith Bookcase magazinja részére készült. Az alább olvasható kibovített változat késobb az OryCon 15. találkozójának programfüzetében látott napvilágot.

A történetnek ez az online változata a szerzo szíves beleegyezésével került az Internetre, aki a történet összes reprodukálási és egyéb jogát fenntartja magának. A saját szavaival élve: "Ezt a novellát sehol, semmiféle kiadványban sem akarom látni, de nem bánom, ha az emberek letöltik a saját maguk szórakozására."

Fordította: Hüse Lajos
Köszönet Békési Józsefnek és Tölgyesi Lászlónak. Van miért.


[Up]
This section of L-Space is maintained by The L-Space Librarians

The L-Space Web is a creation of The L-Space Librarians
This mirror site is maintained by The L-Space Librarians